A kintsugi (kincugi) első látásra a törött kerámiák csillogó arannyal vagy ezüsttel történő bevonása japán hagyományok szerint, azonban ennél jóval többet rejt magába. Ez egyben életbölcsesség is; gyönyörű analógiája annak, ahogy a sebezhetőségünkre és a kríziseinkre érdemes tekintenünk.
Hogy a sérülések, megbotlások és hibák az életünk részei. Hogy ezek a törések nem csupán elfogadhatóak, hanem szebbé, erősebbé, ellenállóbbá tehetnek minket. A kerámiák javításának, újraalkotásának folyamata pedig nagyon szépen párhuzamba hozható a terápia és a változás folyamatával is.
A törött darabokat apránként, figyelmesen illesztjük egymáshoz. Persze nem biztos, hogy elsőre meg is találjuk az egymáshoz illő darabkákat és ha meg is találjuk őket, idő kell, mire valóban megszilárdulnak az immár összeforrasztott részek.
A változás – csakúgy, mint a kerámiák újraalkotása – sok türelmet és alázatot igényel. Ez utóbbi erények sajnos kevesebb hangsúlyt kapnak a nyugati kultúrákban (írom ezt úgy, hogy természetesen a mi kultúránk is rengeteg erőforrást nyújt, itt pusztán egy hiányos területre szeretnék rávilágítani). Pedig amikor olykor megrekedünk, vagy egyenesen padlót fogunk, nagy szükség lehet arra, hogy meglássuk ezt a perspektívát is. Mert az élet nem csak megoldandó feladatok, kihívások sora, hanem egy folyamatos változás, formálódás. És milyen szép is lehet ez az alkotás… 🙂